2 fejezet – A viszontlátás örömei

Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Annyi pasi él Hamburgban, muszáj volt pont az unoka tesónkkal összejönnie? Komolyan vele és a zárlatos agysejtű haverjaival kell élnem, akik miatt dobott minket? Istenem, mit vétettem? Nem akarok ránézni, nem akarok vele beszélni, de főképp nem akarok vele élni! Hugi megszorítja a kezem. Ránézek, és látom, hogy a feje színe kezd hasonlítani a hajához. Az ő fejében is hasonló gondolatok lehetnek. Közben érzem, hogy Georg és Réka minket néz. Vajon ő felismert minket? A gondolatmenetemet a barátnőm szakítja meg:

- Lányok! Bemutatom a barátomat, Georgot! Bár gondolom úgy is ismeritek.- ha tudná mennyire…

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket! Réka már mesélt rólatok. Jó, hogy ti nem kezdetek el sikítozni!- próbált viccelni Georg.

- Mert érted mindenkinek oda kell lenni, mi? – csattant fel Ciny.

- Én nem ezt mondtam….

- Persze, hogy nem! Csak erősen ajánlod mi?

- Hé, kislány, állj le! Mi bajod van?

- Az, hogy egy tuskóval vagyok egy kocsiban!

- Megértelek! Rossz lehet magadat elviselni.

- Na idefigyelj te..

- Elég legyen!- szólt közbe Réka, majd Cinyhez fordult.

- Miért beszélsz így vele? Mit tett ellened?

- Neki tudnia kéne!

- Nill! Szólj rá a húgodra! Úgyis csak rád hallgat.

- Én megtenném, ha igazad lenne. De még csak fel se ismer minket!

- Honnan kéne, hogy ismerjelek titeket?- lepődött meg Georg.

Erre nem mondtam semmit. A szemébe néztem, és vártam, hátha leesik neki a kilétünk. Egy ideig néztük egymást, mire a szemei kitágultak a felismeréstől. Hol hugit, hol engem bámult meg. Szóval leesett neki a dolog. Gratulálok, csak sikerül felismerni a saját unoka testvéreit. Esküszöm, hogy neki adnám a Nobel-díjat. Teljesen megérdemli. Viszont ez a csönd kezd egyre feszültebb lenni. Mondjuk hugi jobb, ha nem szólal meg. Abból semmi jó nem lenne. Én se kedvelem jobban Georgot, de nem látom értelmét annak, hogy a kocsiban neki essek. Végül is együtt fogunk élni. Lesz időnk bőven a veszekedésre. Na jó, ha senki nem szólal meg, akkor kénytelen leszek én.

-Szerintem induljunk. Lesz még bőven alkalmunk beszélgetni.

-Ez neked beszélgetés volt?- kérdezte Réka.

-Nézd a jó oldalát! Még mindketten épek.

-Evvel igazán megnyugtattál!

-Az volt a célom.

-Ne húzz fel te is!

-Oké. Meg se szólalnék, ha a melletted ülő személy elindítaná a kocsit, ahelyett, hogy úgy néz ránk, mint akik most jöttek a Marsról.

Erre már Georg is felkapta a fejét, de nem szólt semmit. Bekötötte magát, és végre valahára elindultunk. Senki nem szólalt meg. Kedvenc rokonunk kivételével mindenki a gondolataiba merülve nézett ki az ablakon. Réka teljesen össze van zavarodva. Megértem, hisz hirtelen csöppent bele egy családi drámába. Bár ezt ő még nem tudja. Az ikrem is eléggé zaklatott. Érzem, ahogy egyre jobban megy fel benne a pumpa. Nyugtatásul én is megszorítom a kezét, mire ő hálásan rám mosolyog, majd újra az elsuhanó házakat nézi. Kicsit féltem őt. Mindig is ő volt az indulatosabb, viszont az érzékenyebb is. Ő jobban a szívére veszi a dolgokat. Nagy a szája, de belül rosszul érzi magát. Tuti, hogy amint odaérünk mindenki egymásnak esik. Remélem hamar megtárgyalunk mindent, mert őszintén szólva nincs sok kedvem az egészhez. Kétlem, hogy Georg tud olyat mondani, amire azt mondanám rendben, felejtsük el, megbocsátok. Nem is az zavar jobban, hogy hidegen hagyta a létezésünk, hanem az, ahogy viselkedett velünk, amikor valamilyen csoda folytán találkoztunk. A kocsi hirtelen lefékezett, és egy gyönyörű kertes ház előtt állt meg. Nos, innentől kezdve ha akarom, hanem ez lesz az otthonom. Hát, nem a házzal lesz bajom, abban biztos vagyok. Ráadásul lesz még pluszba három majom lakótársunk. Mért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie?