3.fejezet- Beszélgetések

Miután a kocsi megállt szó nélkül szálltunk ki a kocsiból, és pakoltuk ki a csomagjainkat. Georg kinyitotta a kertkaput, amin belépve kutyák hada fogadott minket. Egy ideig elszórakoztunk velük Cinyvel. Réka zavarta meg a játékunkat. Kikiabált, hogy jó lenne, ha már bejönnénk, mert már egy órája kint vagyunk, és már kész a kaja is. Jól elment az idő a játékkal. Gyorsan bementünk, és leültünk egymás mellé az ebédlő asztalhoz. Furcsa volt, mert csak négyen voltunk. A többi srácot nem láttam, biztos valami dolguk van. Amíg ettünk, senki nem szólt semmit. Rékán látszott, hogy nem érti az egészet, ami eléggé zavarta. Georg teljesen a gondolataiba fordult, inkább csak turkálta az ételt. Hugi meg magát hergelte. Minél többet gondolkozott, annál jobban lett idegesebb. Meg is szorítottam a combján lévő kezét, hogy nyugodjon meg. Én nem voltam se ideges, se zavart. Úgyis tudtam, hogy vacsora után nem fogjuk megúszni a beszélgetést. Addig meg felesleges lett volna ilyenekkel fárasztani magam. Negyedórával később befejeztük az evést, és Rékával elpakoltuk az edényeket a konyhába. Mikor visszaértünk Georg és Ciny már a nappaliban ültek, a lehető legtávolabb egymástól.

-Beszélnünk kell!- nézett rám a mi kedvenc unokatesónk.

-Rendben, de szerintem Rékának is itt kéne lennie. Végül is most már rá is tartozik valamilyen szinten a dolog, arról nem is beszélve, hogy teljesen össze van zavarodva.

-Igazad van. Réka, ülj le te is!

-Rendben, de akkor szeretném én kezdeni. Utána felőlem folytathatjátok, de tudni akarom az alapdolgokat! – rendezett le minket Réka.

Mi csak bólintottunk, jelezve, hogy kezdheti.

-Először is, honnan ismeritek egymást?

-Ciny és Nill az unokatesóim.- vallotta be Georg.

-Mi? Ez komoly? Soha nem mondtad, hogy vannak unokatesóid. De hát soha nem is hallottam, hogy beszéltél volna velük.

-Mert nem is beszéltünk, kb. úgy 6 éve.- mondtam teljesen nyugodtan.

-Az hogy lehet?- sápadt el a barátnőnk.

-Erről szól igazából az egész vita. Évekkel ezelőtt finoman fogalmazva Georgot az se érdekelte, hogy élünk-e még.- csattant fel hugi.

-Azért ez nem teljesen így volt!- szólt közbe Georg.

-Igen? Amikor elmentél az utcán mellettünk, még csak nem is köszöntél! Ha a kis bandáddal jöttél néha szembe velünk, volt hogy fel is löktetek. Mintha idegenek lennénk.- közöltem a tényeket.

-Jó, nem tagadom, kicsit el voltam szállva. Nem érdekelt senki és semmi, csak a banda. De hát kamasz voltam. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem.

-De mi felnéztünk rád! Te voltál az, akire mindig számíthattunk, akivel annyi időt együtt töltöttünk. Akit mindenkinél jobban szerettünk. Ez pedig egyik napról a másikra megszűnt.- feleltem elszomorodva.

Kezdtek felszakadni a sebek. Megint bántjuk egymást, de ez elkerülhetetlen. Tisztáznunk kell a dolgot, és jobb előbb, mit utóbb.

-Sajnálom! Én akkor ezt nem éreztem. De attól még figyeltem rátok! Anyutól mindig kérdeztem, hogy mi van veletek.

-Ó igen? Akkor még is mért nem jöttél ki a reptérre 3 éve amikor elmentünk Amerikába, Hol voltál azon a családi bulin, amit a mi búcsúztatásunkra rendeztek? Hol voltál amikor szülinapunk volt? Hol voltál, amikor szükségünk lett volna rád?- akadt ki végleg hugi.

-Te voltál az egyetlen, aki nem köszönt el tőlünk mikor Amerikába mentünk! Ne próbálkozz avval, hogy nem tudtál róla, mert anyukád bocsánatot is kért tőlünk, mert más dolgod akadt. Pedig te voltál az ok, amiért elmentünk, és te voltál az is, aki megakadályozhatott volna minket! De már túl sok volt ez az egész! Egyszerűen feladtuk, hogy végre ránk is figyelj. Így inkább elmentünk.- folytattam hugi szónokolását.

Georg csak nézett ránk szomorú szemekkel. Talán most fogta fel igazán a helyzet súlyát. Tudta, hogy valami okosat kell mondania, különben elveszít minket újra. Ezúttal végleg…